Kaptunk egy szórólapot, hogy karbantartás miatt áramszünet lesz. Nem sokáig, csak reggel 7-től este 7-ig. És csak most kedden, meg a jövő hét kedden. Persze, ilyenkor, késő ősszel! Mi a baj ezzel? Csak sötét lesz, meg hideg. Szabit kell kivennem, mert nem tudok dolgozni, a gyereknek szóltak a suliban, hogy öltözzön melegen, mert fűtés az nem lesz, az első órán csak beszélgettek, mert nem lehet látni bent a teremben, okmányiroda nincs, bolt zárva, orvos nem rendel, porszívózni se nagyon tudok, estére megfagyunk, a fagyasztó meg leolvad. Nincs itt semmi gond.
De azért az ebéd megmelegítése okozott némi frusztrációt a kedvesemnek. Reggel mikor elment, még volt áram, a műhelyben egész nap volt, így aztán nem kellett alkalmazkodnia, és túlélési praktikákat bevetnie. Szokatlan neki, hogy nem működnek a dolgok.
Szóval, délben hazajött. Halászlét szeretne enni, sarkig nyitja a hűtőt, és áll. Még mindig áll. Nézem a kanapéról, aztán megunom:
- János szívem, nem hűt a hűtő, ne hagyd nyitva sokáig. Mit keresel?
Még egy pár pillanatig meredten bámul, aztán becsukja. Kimászok a takaró alól, odamegyek. És jön a mutatvány: hűtőt kinyitom, halászlét kiveszem, ajtó becsukom. Meg is vagyunk. Megy ez, csak koncentrálj!
A halászlé egy porcelán tálban van, János keze megindul a mikró felé, de félúton megáll. Némi gondolkodás, fontolgatás után előtúr egy lábast, átrakja a halászlét, felteszi a tűzhelyre. Szerencsére gáztűzhely, de azért nem megy minden simán: meggyújtaná, elkezdi csattogtatni. Nem gyullad, áram nélkül ugye ez sem működik, de nem adja fel.
- Szívem, nem fog menni, ott van a gyufa!
Még mindig csattogtatja, nagyon kitartó.
- János, a gyufa!!
Jaa...
Ebéd után kávé. Maradt reggelről, nem kell főzni, csak meg kell melegíteni. Előveszi a kiöntőt, átborítja belőle a kávét egy csészébe, és indul a mikró felé. Egy lépés után megáll, tanácstalan.
- Szívem, van a felső polcon fém bögre.
Leveszi, átborítja bele. Ismét tűzhelyet csattogtat, de aztán mégis inkább a gyufáért nyúl. Ahha, kezd lassan akklimatizálódni!
Kezében a kávéval lehuppan mellém a kanapéra. Tekintetét a tévére emeli, kitartóan nézi a fekete képernyőt, nézi, aztán nagyot sóhajt: Legalább tévé lenne!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.